Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott,

Mindazzal a szennyel, szenvedéssel, a kettévágott élet vérző, sötét sebeivel, amit csak egy boncolástól, keresztmetszettől várhat az ember.

Szucsich Mária emlékezéseiben egy sornyi napfény vagy vidámság sincsen. Gyerekkori emlékek könyve ez a könyv, tehát nem regény. Az események szerkezetét maga az önkényes, művészietlen idő építi: neki engedelmeskedik az író: egymás után följegyzi a kaotikusan torlódó történéseket, és legföljebb csak a maga észrevételeit fűzi hozzájuk, értelmet igyekszik beléjük magyarázni.

Épp ezeknél az értelem-belemagyarázásoknál döccen meg néha-néha a mű. A könyv naplószerűen van írva, a naplót egy kis elemista leányka kezdi el írni nagyhetében egy vidéki magyar városban, ahol atyja, szegénységében is gőgös nemesi család ivadéka, becsületes városi hivatalnok. A többiek, illetve az intelligencia minden tagja, aki közelünkbe jut, papok, tanítók, ügyvédek, katonák, csaknem valamennyien letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott és bornírtak.

A lányka csodálkozva nézi szülei, testvérei és nagyszámú rokonai életét, és gyermeki kegyetlenségével, friss éleslátásával számot ad legkisebb mozdulataikról is. Sivár és gonosz ez az élet, s ilyen lehetett mindig, mert rögtön a megismerkedés napján meglátjuk az apa szemében a kezdődő tébolyt, az anyáéban a sok gyerek és családi perpatvar okozta bosszús keserűséget, a gyerekekében az álnokságot és szüleik minden bűnének visszfényét.

Szucsich Mária mindezt oly közvetlenséggel, oly takarékos, élő stílussal tárja elénk, hogy azonnal benne érezzük magunkat ebben a sötét forgatagban; megérezzük az emberi nyomorúság könyörtelen lehét, és szorongva várjuk, hova sodorja ez a vihar ezeket az első látásra annyira megismert, megértett alakokat. A megszokott, örök-egy mederben sodorja tovább őket az idő. A rokonok önzése csak nagyobb lesz, a szegénység csak növekedik, a gyerekek pár hétre egyik-másik nagybácsihoz kerülnek; a rosszak még rosszabbak, a betegek még betegebbek lesznek, az apa teljesen megtébolyul, meghal… Az idő alkotásaiban ritkán akad valami rendkívüli, érdekes bonyodalom; sivár egy káosz ez.

Művésznek kell lennie, aki ebbe művészetet akar vinni. Szucsich Mária naplóját mindvégig változatlan érdeklődéssel olvassa az ember, ha nagy ritkán itt-ott megakad is egy-két részleten. A naplót, ismétlem, egy tízéves kislány írja. Ennek a kislánynak önrajzolta alakja oly plasztikus, helyenként oly megható, hogy akaratlanul is Dosztojevszkij Nyetocskáját juttatja eszünkbe; néha azonban ez a hang, gyermeki egyszerűségében is oly színezetet vesz föl, az író olyan kommentálást fűz megfigyeléseihez, amelyet már nehezen lehetne gyermekinek mondani.

Az író későbbi nézetein, tapasztalatain át nézi gyerekkori emlékeit. Nem könnyen tételezi föl az ember, hogy egy tízéves kislány ilyen társadalmi tájékozottsággal rendelkezzék; megszabadulni a pikkelysmrtl 2020 is olyan csalhatatlanul megtalálja minden baj marxi magyarázatú szociális gyökerét, mint ez a kis iskolás lány.

Szucsich Mária szocialista, bizonyára szeme előtt tartotta némely szocialista írók morális kötelezettségét; az agitációt, a társadalmi nevelést; ez itt, sajnos, nemegyszer művészi, az írói oldal rovására ment.

Azt hiszem, szocialista felvilágosítás szempontjából is sokkal nagyobb hatást ért volna el, ha véleményeit nem ilyen nyersen mondatja el, hanem úgy rendezi, hogy azokra az olvasó magától jöjjön rá; így sokkal valószínűbb, hogy az továbbadja őket.

1. Az egyik Krumm Ödön volt.
2. Pikkelysömör kezelése nugátban a legjobb
3. Уходи.
4. Быть может, создатели города запланировали твое появление на свет с самого начала, но возможно, что ты -- всего лишь порождение уже нашего времени, лишенное какого-либо сокровенного Мы не знаем.

De ezek a kis fogyatkozások, attól eltekintve, hogy valamennyire lehetne felhozni igen sok és bizonyos szempontokból helyt is álló mentségeket, önmagukban alig jöhetnek számításba az egész mű mellett. Szucsich Mária könyve jelentős helyet foglal el az utóbbi időkben úgy fellendült magyar memoárirodalomban.

Megvan letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott maga veszélye ennek a nagy egységesítésnek is. Megmutatkozik már az egység megvalósulása előtt. Ahogyan a latin eredetű s latin temperamentumra mért katolicizmust nem tudta magáévá tenni sem a germán, sem az angolszász, sem a szláv, sem a török-mongol szellem, tehát mondhatjuk, hogy a latinon kívül a világ egyetlen más nép karaktere sem, ekként a szocializmus ma még úgy-ahogy egységesnek látszó ideológiája is fejlődése folyamán egyre jobban magára veszi majd az egyes fajták vérmérsékletének, kultúrájának színét, ha nagy vonalaiban mint a kereszténység vagy még tovább az egyistenség azonos marad is.

Ugyanazon Marx-Engels-breviárium szavai már most egészen más értelmezést kaptak Oroszországban, Angliában, Kínában, és értelmük az ellentmondások ellenére is mindenütt igen helytállónak látszik.

Mindez meglehetős közhely már. Újdonság csak az, hogy vajon a magyar karakter, a magyar társadalom hogy fogja felszívni ezt az áramlatot? Melyikhez csatlakozik?

CV Cadea Vera Lehúzható Maszk

Vagy, mint a kereszténység esetében, megoszlik, az egy kultúrára kívánkozó emberi erő szétforgácsolódik az összes elképzelhető változat és felekezet között? Alig tudunk valamit arról, hogyan áll a mégiscsak letagadhatatlan magyarság, tehát elsősorban a parasztság és a zsellérség a szocializmussal szemben.

Ilyen értelemben vett magyar vonatkozású magyar szocialista irodalomról alig beszélhetünk. Pozsonyban most megalakult egy kiadóvállalat, amely az őszi piacra egyszerre négy szocialista — vagy legalább a szocializmus felé hajló — magyar regényt bocsátott ki.

Az előbbi okoknál fogva nemcsak irodalmi szempontból tartom igen örvendetesnek és korszerűnek ezt az eseményt. A négy könyv közül az első s mintegy iránymutató, Barta Lajos regénye. Vagy helyesebben, parasztok a hősei, nem egészen szükségszerű hősei ennek a regénynek, melynek írójáról egykettőre meglátszik, hogy már távolról, valahogyan felülről látja a parasztokat.

A parasztok jelenlegi és még inkább jövendő sorsát véli látni, természetesen a maga elgondolása szerint. Olvassa az ember ezt a könyvet, s úgy érzi, mintha valami szél fújná, forgatná az egymás utáni hirtelen forduló s különben nem nagyon összefüggő eseményeket.

Alakok tűnnek föl s hullnak vissza, indulatokat látunk felröppenni s eltűnni ebben a fenyegető, ismeretlen viharban, amely bontogatja a parasztházak zsúpját, s melybe zavarosan panasz, káromkodás, bolondröhej és távoli gyárkémények tülkölése vegyül. Ez a közelgő orkán — a magyar falvakra lecsapó világkapitalizmus kegyetlen lehe sodorja a föl-fölvillanó sorsokat, forgatja Barta regényének lapjait.

A szél alatt néha gyönyörű mezők ragyognak meg, s fölemelt tetők alatt élő emberek lapulnak — de mindez csak részlet, részlet az író előtt is, aki mindig csak ezt a vihart, ezt a föld feletti erőt nézi s nézeti hőseivel is.

Pápai vizeken ne kalózkodj! Az első benyomás igen fontos, ha nem épp a legfontosabb.

Barta Lajos ebben a regényében a magyar parasztok sorsával egy társadalmi mozzanatot, a vidékre kiterjeszkedő nagytőke munkáját akarta illusztrálni. S mivel hőseit csak vörös anyajegyet okozhat az arcon a szempontból világította meg, az egyoldalú alakokat tudatosan mint árnyképeket vonultatja fel az apokaliptikus égen, hogy elmondhassa erős, nyers magyarságú, biblikus kommentálásait és próféciáit.

Így aztán persze az árnyképeket csak sziluettformájuk után ismerhetjük meg, magyar paraszt voltukra pedig csak a hagyományos magyar gesztusok, a borivásban tarkóra csapott tenyér s a nóta közben sötéten az égre rezgő mutatóujj után következtethetünk. De ismétlem, úgy tetszik, hogy mindez tudatosan vagy formai szükségszerűségből történik így. A fontos itt a szél, a kollektív sorstragédia, a besötétedő ég, amely alatt, valóban, minden tehén fekete.

Nincs tehát középponti hőse a regénynek.

Iránytűvel

Az egyes alakok csak azért s csak annyiban tűnnek ki, hogy példázzák a kapitalizmusnak az ősi kereteket szétromboló munkáját. Ennek a kapitalizmusnak két karját látjuk. Az egyik a telekspekuláns városi bank, amely kisöpri földjeikről a parasztokat, a másik az ipari tőke, amely besöpri a gyárakba a földteleneket.

A regény kompozíciója is ezen a kettősségen épül.

A második részben Bódi sorsa szimbolizálja a törpebirtokos parasztság tragédiáját. Őalóla is kihúzza a tőke a földet, de neki már van bátorsága, hogy mikor minden elúszik, útra keljen a láthatár szélén fenyegető ujjak gyanánt emelkedő gyárkémények felé.

Pesszimista ez a regény; annyira komor, vigasztalan és reménytelen, hogy szinte kétségbeesés fogja el az embert olvasása után.

Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott tudja, hogy a gyár megöli a parasztság minden faji értékét, érdekességét; fájlalja, szörnyűnek tartja ezt, könyvében a gyárkémény úgy tűnik föl, mint egy könyörtelen isten baljóslatú ujja, de mégis erre sodortatja néha kissé erőszakosan valamennyi alakját.

A szocializmus szerint ez az elkerülhetetlen út. Lássuk közelebbről ezt a problémát. Barta regényeivel kapcsolatban helye van, hogy foglalkozzunk véle, ez a probléma az igazi hőse az egész regénynek.

Régi keletű ez a hiedelem. A parasztság elproletarizálódásának tragikus, de a történelmi fejlődés szempontjából mégis kívánatos szükségszerűségét az orosz szocialisták terjesztették el annak idején a néppárti narodnyikok tolsztojánus, parasztistenítő, tehát konzervatív programjának ellensúlyozására.

A hotel hallja zsúfolva, amikor David Smith rövid délutáni szendergés után lejött a szobájából. Nagyon elegáns, sőt szép, fiatal férfi volt.

Az akkori orosz szocialisták csak az ipari munkást vették igazán munkásszámba; előttük a gyári proletárság volt a jövendő letéteményese; szükségszerűnek látták, hogy ez a tábor minél jobban szaporodjon. Nos, épp Oroszország adta és adja a példát, hogy ez a proletarizálódás nem is olyan nagy lonc pikkelysömör kezelése szükség.

A földtelen, félnincstelen parasztság egyetlen útja nem a gyárakon át vezet a jövendő felé. Ezen a ponton siklott félre, nézetem szerint, Barta Lajos különben éles metszésű világszemlélete, s mivel az egész letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott erre a világszemléletre épült, sokat veszít profetikus erejéből maga a mű is, mely másképp agitatív tud lenni, anélkül hogy a művészet szabta határokat átlépné.

Külön kellene nyelvéről írni. Átengedi és viteti magát az ember, ahova az író akarja. Jó tanulmány a szocialista íróknak, hogy mi a legjobb propagandaeszköz. Sirató Károlynak legfőbb törekvése, hogy korának költője legyen, s ha verseiből egyelőre csak ez az akarat tűnik is elsősorban elő, már ebből a bátor hangú nekikészülődésből is megállapíthatjuk, olyan költő áll itt ki, akinek nem sok kell, hogy ezt az ígéretet beváltsa.

Pápai vizeken ne kalózkodj!

Mindenekelőtt némi formabeli lehiggadás, elmélyülés. Találkoztunk költőkkel, akiket a szavak zaklató irama ejtett meg, másokat a gondolatok irracionális kapcsolódása; Sirató Károly esete a képszerűség, az a mindenáron plasztikusságra való törekvés, amely minden gondolatnak külön hasonlatot lehetőleg a modern életből vett hasonlatotkülön öltözetet gyárt.

Természetes, hogy ebbe a színes, soronként más-más szövetből szabott ruhába bújtatott vers elsősorban csak a ruhával vonja magára a figyelmet. Veszélye ennek az, ami a divaté: amilyen időszerű, éppannyira időleges. Sirató Károly költészetét ott látjuk igazán értékesnek s emellett korszerűnek is, ahol nem takarja ilyen szemet gyönyörködtető harlequinöltözet, ahol kivillan a meztelen, eleven lélek.